Amikor észrevettem, mennyire ráfeszülök
Nyár elején feltűnt, milyen feszes az állkapcsom. Elkezdtem figyelni magam, és egyre világosabb lett, mennyire ráfeszülök dolgokra. Nehezen lazítottam, miközben igyekeztem pontosan megszervezni az életemet. Sok pénzt költöttem marketingre (mert azt hallottam mindenhol, hogy anélkül manapság nem lehet boldogulni), de borzasztóan szenvedős volt az egész, nem találtam magam benne sehol. A kontroll elengedése akkor még eszembe sem jutott: inkább azt kerestem, mit kellene még jobban csinálnom.
Aztán a nyár másképp alakult, mint elterveztem. Egyrészt belefáradtam a marketing program csinálásába (aminek egyébként semmi de semmi eredményét nem láttam, nem tapasztaltam). Másrészt azok a programok, amiket augusztusra terveztem, és amik – nem szégyen kimondani- a megélhetésem és a bevételeim alapját képzik, elvonulások (több is), tanfolyamok, amelyekre időt és kapacitást tartottam fenn, végül nem indultak el. Valahogy semmi nem jött össze. Fogalmam sem volt, hogy lesz-e egyáltalán bevételem, mikor és honnan…
A kontroll elengedése: egyetlen célom lesz, jól érezni magam
És egy furcsa, kicsit irreális döntést hoztam. Ahelyett, hogy kétségbeesetten elkezdtem volna még jobban hirdetni, újabb programokat megalkotni, újabb hangfürdőket, kezeléseket kiposztolni, egyszercsak elengedtem mindent.
Azt mondtam magamnak, hogy akkor ez most így van jól. És egyetlen célom lesz csak: jól érezni magam.
Meddig? Nem tudtam. Miből finanszírozom az életem? Nem tudtam. Tényleg “FEL”adtam. Oda fel. Ha úgy tetszik, a Teremtőnek.
És nem mondom, hogy nem volt félelmetes… és azt sem mondom, hogy időről időre nem fordult meg a fejemben, hogy “na, most már lépnem kéne valamit, tennem kell valamit”.
De ellenálltam a feszítő kísértésnek, hogy újra a marketinghez nyúljak. Helyette bíztam. Bíztam valami nagyobban, amit nem tudtam megfogni, de még megfogalmazni sem.
Mintha töltőre tettek volna
Sokat voltam a természetben és nagyon sokat vízparton. Éreztem, hogy tölt. Szó szerint, mintha töltőre tettek volna. Hagytam magam átmosni a Duna által, sodortattam magam az áramlattal. Megtehettem, hisz olyan alacsony volt a vízállás, hogy tiszta és biztonságos partokat lehetett találni.
Folyamatos kapcsolódásban voltam az elemekkel, a természettel, és folyamatos elengedésben, ami a “kell”-ekre vonatkozott. Nagyon sokáig csak töltődtem, miközben elengedtem az erőforrásaim kontrollálását. Lementem a nullára. És meglepő módon még a félelmeim is feloldódtak eközben.
Valamikor szeptemberben megfordult valami
Nem igazán tudom megmondani, hogy mikor történt a fordulat. Valamikor szeptemberben. Nem marketingeltem, nem tettem semmit másként, és mégis elkezdtek jönni a felkérések.Hangfürdők, masszázsok, kezelések… rövid idő alatt tele lett a naptáram. Talán még soha nem tapasztaltam az áramlás ilyen megindulását az életemben.
Nem mondom, hogy ez mostantól fix állapot, mert soha semmi sem fix.
De nagyon érdekes megtapasztalás volt. Amikor szó szerint a bőrömön teszteltem és tapasztaltam az univerzális igazságokat: “ahogy bent, úgy kint” “ az út befelé vezet”, “mindig meg vagy tartva, ha hagyod, ha áramolsz”
Neked mi a saját recepted?
Ebből a nyárból azt szeretném magammal vinni, hogy időnként emlékeztetem magam: nem kell mindent kontrollálnom. Könnyű visszacsúszni a feszülésbe, az akarásba, és észrevétlenül újra túl szorosan fogni a dolgokat.
Közben rengeteg tanács érkezik arról, hogyan csinálhatnánk jobban. Hogyan szervezzük a napunkat, építsük a vállalkozásunkat, szerezzünk több vendéget. Mire kipróbálnánk valamit, már ott a következő módszer. Néha nehéz meghallani ebben, hogy nekünk mire lenne szükségünk.
Én most a vízpartra mentem. Téged lehet, hogy egészen más tölt. Egy másik ember tapasztalata adhat ötletet, de érdemes figyelni arra is, hogyan érzed magad, amikor kipróbálod. Mi az, ami illik hozzád, és TE min változtatnál?
A saját receptedhez jó kiindulópont lehet felidézni, mikor érezted magad legutóbb feltöltődve. Mit csináltál akkor? Hol voltál? Ebből minek tudnál most egy kis helyet adni?
Nekem ezen a nyáron a szabadban töltött idő és a lazább tervek kellettek. Most szorgosabb időszak van, de igyekszem figyelni az áramlásra valahol belül. Legfontosabb mércém a belső iránytűm követése lett.
Az állkapocsfeszülés mint személyes jelzőrendszer
És az állkapocs feszüléssel mi lett? Időnként jelentkezik, hogy szóljon ha valami feldolgozatlanság van bennem, vagy újra ráfeszülök valamire. Úgy tekintek rá, mint egy jelzőrendszerre. Nem az állkapcsommal foglalkozom ilyenkor, hanem igyekszem megtalálni, hogy mit szeretne nekem mondani. Néha meg is lepődök. Rácsodálkozok, hogy tényleg mi történik most, hisz nem is vettem észre. Talán ha az állkapcsom nem hívja oda a figyelmem, nem is tűnik fel, hogy már megint épp elfojtok valamit, vagy szorongok, félek, stb. Néha már hálás is tudok lenni, hogy a testem talált egy módot, amin kommunikál felém és én nem utasítom el őt.
