Tapasztalásom a Samsara hangtállal Garábon annyira intenzív volt, hogy nem tudom magamban tartani.
A világ legnagyobb hangtáljáról egy hónapja hallottam először.
Amint utána néztünk, egyből tudtam, hogy el kell mennünk oda a párommal. Mostanában úgy érzem, változáson megyek keresztül. Egy spirituális átalakuláson. Sok mindent kell még megtapasztalnom, megtanulnom. Egy út látszik kibontakozni, melynek még nagyon az elején járok. A Samsarában töltött idő egy nagyon érdekes utazás volt számomra. Ahogy hallottam, mindenkinek és minden alkalommal, más és más élményt okoz. Nekem, ez az első élményem, melyet megpróbálok szavakba önteni, a későbbiekben pedig megalkotni. Úgy érzem, most írnom kell, majd idővel, hogy fessek, rajzoljak, vagy bármi más módon, de kifejezzem az átélteket.
Három nappal a hangfürdő után, végre összeálltak a gondolataim, így készen állok, hogy leírjam a tapasztaltakat. Ki kell jönnie annak,
amit érzek.
Energiának áramlania kell
Késő délután jött el az ideje, hogy részt vegyünk egy páros hangfürdőn Kálmán Éva jóvoltából. Egy gyönyörű napon, egy csodás helyen, Hollókő szomszédságában. Kéthetes szabadság záróakkordjaként vagyunk most itt. Izgatottan, kíváncsisággal, de némi szkepticizmussal állok az esti program előtt.
A szentélyből a kilátás lenyűgöző, de érdekes módon ez most nem köti le a figyelmem. A kezdés időpontja közel, némi beszélgetés után Évi megkér minket, rakjunk párnákat a hangtálba, hogy kényelmesen el tudjunk benne helyezkedni. Senki más nincs ott, csak mi. Ez az alkalom csak a miénk. Maria a jobbomon fekszik, talpunk a kongatás epicentruma felé néz. Egy masszív farönk függ a szentély sarkában, mellyel a tálat kongatják. A tálban fekszünk csukott szemekkel. Évi elkezdi a ceremóniát. Segít ellazulni, s egy mélyebb tudatállapotba kerülni. Követem az utasításait, figyelek a légzésemre. Mélyeket lélegzem, a friss levegő feltölti a tüdőm. Egyelőre csak magam vagyok. Kis idő elteltével kiterjesztem önmagam. A talpamon keresztül csatlakozom a Földhöz, a Föld magjához, majd az éghez, az univerzumhoz a fejtetőmön át.
Belégzés… kilégzés. Belégzés… kilégzés
Apró csengettyűk éles, de mégis számomra kedves hangja jelzi, a folyamat kezdetét. Háromszor szólalnak meg, gyorsan egymás után. Ezt követően hangtálak sokasága kezd énekelni. Először csak hallgatom. Kellemes meleg van. A Párnák kényelmesek. A lemenő Nap fénye még beteríti a szentélyt. A hangtálak lágy hangjai elkezdenek lassan, de biztosan hatást
gyakorolni rám. Fogékonynak tartom magam a hipnózisra, könnyen el tudok jutni alfába, de ez most valami más. Szinte azonnal egy mélyebb tudatállapotba kerülök, s a körülöttem éneklő tálak rezgései, mint a csobogó patak a ráhulló falevelet, elkezd magával sodorni. Lélegzem… ki és be, ki és be. Mélyeket lélegzem. Fentről lefelé, s lentről felfelé. Érdekes. Egyelőre csak a levegőt érzem, ahogy áramlik. Aztán valami átalakul. Már nem is a lélegzetvételt érzem, hanem azt, ahogy az Energia áramlik. Nem azt érzem, hogy a tüdőmbe áramlik, hanem át a testemen. Mélyeket lélegzem, hogy minél jobban átjárjon az érzés. Érzem, hogy áramlik az Energia.
Még most is valami furcsa érzés tölt el, ahogy e sorokat írom. Azóta, ha beszélek arról, amit ott átéltem, elkezd valami megint a felszínre törni. Egyre mélyebben érzem, mintha újra meg újra átélném az egészet. Sírás közeli érzés ez, mely többször sírással végződik. Úgy tudom, hogy a rezgés által blokkok oldódhatnak fel, szintet léphetünk szellemileg, vagy energiák szabadulhatnak fel bennünk… talán nálam
is ez történt.
Hihetetlen, de én minden voltam
Egyszerre voltam atom és univerzum; szél, s szél korbácsolta tenger. Tengervíz, mely a parton terül el, s föld, part, melyen a hullám elterül. És mindez egyszerre. S ez mind a Nap melegében, boldogságban, egységben. Csepp a tengerben, s maga a tenger. Az idő maga nem is létezett. Nem volt rá szükség. Minden annyira magától értetődő volt. Hihetetlen és mégis egyértelmű.
Fekszem és érzem, ahogy áramlik az Energia. Látom magam, ahogy a Samsarában vagyok. Egyszerre érzem, ahogy ott fekszem, látom, ahogy az Energia áramlik át a testemen, s vagyok testen kívül, magamat figyelve. A légzéssel áramlik minden. Fel s alá. Minden egyes alkalommal egy kört ír le a szívem körül. Fel s alá. Oda és vissza. Csillogó fény, mint egy patak, egy gyors sodrású víztömeg, de mégis tömeg nélkül zúdul át rajtam. Magam vagyok, de mégsem magányosan. A testem most először látom porhüvelyként, s érzem magam tiszta Energiaként. Több helyen, de mégis egységben. Kisebb hangtálak különböző helyeken szólalnak meg. Egy fehér vászon jelenik meg előttem.
A hangtálak hangjai elkezdik befesteni a vásznat. Nincs ecset, csak a vászon és a hangok. A tálaktól érkező hangok, mint buborékok szállnak felém. Hatalmas buborékok. Feketék. Ráereszkednek a vászonra, majd ráülnek, mint mikor a buborék a körülötte lévő tárgyakra csücsül, mikor a szél már nem fújja tovább. Ráül a vászonra, majd tovább növekszik.
Egyszer csak szétpukkan
De nem egyszerűen csak szétpukkan, hanem szilánkokra is törik. Ahol a vászonhoz ért, ott feketére festett mindent. A körülötte lévő részeket sugárirányban festi be. A következő hangtálak rezgései ugyanígy folytatják, s festik tovább a vásznat. Ahol a két egymást követő buborék szétfröccsenése átfedi egymást, ott gyönyörű kék üvegzárványok, erezetek keletkeztek, melyek csillogásukkal emelik a zene által festett kép ékét. Az apró
fehér részeket arany szín kezdi kitölteni, mint amikor látjuk a vizet megfagyni, úgy kristályosodnak ki, s töltik ki a teret a vásznon.
Sötét van. Hirtelen minden eltűnik. Először nem tudom értelmezni mi is történik. Kicsit olyan érzésem van, hogy ez lehet az, amikor a buddhisták azt mondják, hogy tiszta a tudat, hogy nincs semmi, ami megzavarna. Nincsenek cikázó gondolatok. Csak te vagy. A mai világban az elménk szinte sosem pihen.
Korábban nem is tudtam elképzelni, hogy milyen lehet az, mikor valaki meditál, s kizár mindent. Elmélyül és figyel. Ez most megtörtént. Nem voltak bennem kavargó gondolatok, nem voltak se félelmek, se kételyek. Gondolnánk, hogy a sötétség félelmetes. A világűr sötétje vagy egy koromsötét hely az, melyre ilyenkor gondolni szoktunk. Hogy a sötét, az hideg és rideg. De ez nem volt az. Olyan volt számomra, mintha most keletkezne valami új. Valami érdekes. Valami, amit még sosem tapasztaltam ezelőtt.
Egy apró szikra tűnik fel előttem. Pislákol, kicsit ide-oda mozog, majd eltűnik. Csodálkozom mi lehetett ez. Csak várok és figyelek. Mintha évezredek telnének el egy szempillantás alatt.
Manapság mindenki türelmetlen
Sokszor vagyok én is az a materialista világban, de hálás vagyok érte, hogy egyre kevésbe.
És itt, mikor azt érzem, egy pillanat több ezer év volt, ismét az van bennem, hogy az idő nem is lényeges.
Csak a pillanat. Az, ami most van. Aztán ez az érzés is átalakult. Közben ismét megjelent a kis fény. De most alakot öltött. Egy férfi arca rajzolódott ki. Nem ismerem. Próbálom jobban megfigyelni, hátha ismerős lehet, de nem. Kicsit úgy néz ki, mintha egy szamurájok által viselt maszk keveredne egy férfi arcával. Furcsának tartom, de nem keresek választ. Csak hagyom, hogy vigyen az áramlás, hogy csak úgy
megtörténjenek a dolgok. Egy kutya ugatását hallom a távolból. Megzavar, de mégsem. Egy pillanatra azt érzem, hogy jaj, nehogy
ezt a csodás élményt egy kutyaugatás tegye tönkre… miközben erre gondolok, már látom azt is, amint egy másik választásban eldöntöm, hogy nem hagyom, hogy ez befolyásoljon. Abban a pillanatban kondult meg először a nagy Samsara. Hatalmasat kongott. Megrémültem egy
pillanatra. Soha nem tapasztalt érzés volt. Azaz csak részben, hisz mindannyian hallottunk már templomok hatalmas harangjait, amint megkongatják őket. Ehhez hasonló ez is. De a félelem, a riadalom, ami akkor körülölelt, nem tartott sokáig. Olyan érzés volt, mint az a pillanat, mely alatt évezredek tűntek tova. Újra látom a kutyát, ahogy ugat.
Most teljesen más minden
Mint mikor a rövidtávfutók a rajtvonalnál állnak. Mintha csak a tévén keresztül látnám. Bal oldalon sorakoznak a versenyzők. Tőlem legtávolabb az ugató kutya. A szája nyitva, s látom, ahogy az ugatás hangja elhagyja a száját… a hanghullámokat, de mindez a pillanatba fagyva. Hozzám eggyel közelebb látom a párhuzamosan létrejött döntést, majd mellette, hozzám legközelebb azt, hogy maradt meg az érzés, mely végül is a választásom, hogy mindez engem nem fog zavarni. Mintha dimenziók lennének egymás mellett, s miközben a legelső érzés létrejött, már tudtam, hogy a számomra kedves választás is létrejött. Eközben a Samsara rezgése a versenyzők felé áramlik. Látom a hullámokat, melyeket a rezgései keltenek. Elsöprő, monumentális, de mégsem fenyegető. Eléri a startvonalat. Elsöpri a kutya ugatását, majd a kutyát magát. Az eb, mint egy marék homok hullik a földre, s mint szélben a homok, úgy tűnik tova a Samsara hullámaival. A második versenyző is tovaszáll, s nem marad más, csak az érzés, mely tiszta, mely nem szorul magyarázatra, mert már a kezdettől fogva tudtam mindent. Mindezt ugyanabban a pillanatban megtapasztalni, megfoghatatlan és csodás élmény volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen létezhet egyáltalán.
Aztán hirtelen eggyé váltam a tállal
Én is ott voltam, de egyé váltunk. Éreztem, hogy rezgek, hogy szilárd vagyok. Réz ízű volt a szám. A nyálam és a nyelvem. A kongatás egyre kevésbé váratlan, s egyre inkább átjár. Hagyom, hogy átjárjon. Élvezem, hogy mélyebben rezgek. Átadom magam, és áramlok. Fogom
Maria kezét. Örülök, hogy ott van velem. Érzem Őt is. Mintha két energianyaláb lennénk, érzem a lélegzetét, hallom, ahogy áramlik benne is az Energia. Mintha csak két vezeték lennénk egymás mellett. Külön, mégis egyek. Érzem, ahogy fogjuk egymás kezét, de nem tudom eldönteni, hol kezdődik Ő, s hol végződöm én. Eggyé váltam Vele. Sosem éreztem még ilyet, de ez valami mesés volt. Mintha a lelkeink is
kapcsolódtak volna. Ő is voltam én, én is voltam Ő. Mintha mindig is ismertem volna és tudnánk, ugyanonnan származunk. Kimondatlanul is tudnánk, az egy egész része vagyunk és a kettőnk forrása végül is egy és ugyanaz.
Közben megszólalt a következő hang. A tenger hangja. Ahogy a hullámok partot érnek s elterülnek. Hirtelen ismét magam vagyok. Nem az vagyok, akit én eddig ismertem. Csak vagyok és figyelek. Látom a tengert, a partot, a szelet, a Földet, s a Napot. Mindez Energia. Mindez áramlás. Teljesen magával ragad ez a hang. A tenger zúgásának hangja. Látom, ahogy a szél a hullámokat létrehozza.
Érzem a szelet
Én vagyok a szél. Érzem, hogy a vízhez érek, hogy arra ösztönzöm, formáljon hullámokat. Ugyanabban a pillanatban érzem, hogy én vagyok a víz, s boldogan váltok alakot. Tetszik, ahogy a szél formál, ahogy kiemelkedve hullámmá válok. Bukfencet vetek, mosolyogva válok milliónyi apró buborékká, s elterülök a parton. Eközben én vagyok a föveny is. Érzem, hogy melegít a Nap. Ahogy a megérkező hullám
frissességével megérint, s az apró buborékok a homokszemeken tovaszaladnak, majd szétpukkannak. És mindezt egyszerre. Mintha magamat ölelném, s végtelen szeretetbe burkolnám. Majd az eső hangja jelenik meg. Érzem, az is öröm, viszont még mindig a tenger habjainak mámorában úszom. Eggyé válik a kettő.
Aztán újra sötétség van. Ismét egy szikrát látok. Kellemes érzés tölt el. Olyan, mintha az ősrobbanás előtti pillanat lenne. Mikor már tudom, hogy mennyi csoda fog történni, s mekkora csodálatot okoz majd az, hogy tudjuk, minden egy és egy minden. Újabb hatalmas rezgés. Egy újabb kongatás energiája söpör el mindent, s kínál új információt. Azaz csak úgy hiszem. Ismét a pislákoló fény jelenik meg, s újra a
maszkos férfi arcát formálja meg. Kissé közelebbről látom, de még most sem ismerős. Nem tudom ki ő. Nem fenyegető, ismeretlen, mégis ismerős. Talán csak azért, mert az előbb már láttam. Semmi baj, nincs semmi kivetnivaló ebben. Máskülönben gondolkodóba ejtene, de most nem. Úgy érzem, csak a folyamat egyik eleme. Egy része az utazásomnak.
Lélegzem
Élvezem a hangokat, melyek körülvesznek. Boldogsággal tölt el a gondolat s az érzés, hogy megmártózhatom ebben a csodában. Egyre jobban kiélesednek az érzékeim. Néha nem a legjobb a hallásom, de most, mintha olyan hangokat is meghallanék, melyeket korábban nem. Mielőtt a Samsara megszólalt, felfigyeltem egy aprócska hangra.
Nagyon vékonyka hang, szinte nem is hallható, de mégis ott volt. Minden érzékszervemmel csak erre kezdtem figyelni. DOOOONNNGGGGGGGGGGG…. Megszólalt a Samsara. Az első kongás nagyon érdekes volt. Azt éreztem, hogy ha a rezgés maximuma valamivel tovább tart, akkor elsírom magam, mint egy kisgyermek.
Mintha egy áttetsző kéz indult volna el a talpamtól, s az egész testemben addigi életem felgyülemlett, elfojtott érzelmeit, mely a testem egészét kitöltötte, kezdte volna el a rezgéssel együtt tolni a fejem irányába. Át a testemen, átpréselve a szívemen, fel a fejembe, a szemembe, a könnycsatornáimba, hogy végül egy hatalmas oldást előidézve könnyek formájában távozzon belőlem mindaz, mit eddig féltem,
vagy nem tudtam kiadni magamból. De ez akkor és ott, nem történt meg. Feltorlódott ugyan sok minden, de még valami miatt a katarzis váratott magára. Viszont érdekes módon egyre jobban rá tudtam hangolódni a kongatásra, s körülbelül a negyedik-ötödik
kongatás után szinte ráéreztem mikor fog megszólalni. Már készültem, hogy minden levegőt kifújjak, mikor Évi hátrahúzza az ütőt, s mikor a tál megkondul, a legnagyobb rezgés közben vegyek majd jó mély lélegzetet. Rezgett minden, a tál, a levegő, a testem, minden együtt. S ugyanezt kilégzésnél is.
Ekkor rezgett minden
Megállíthatatlanul. A nagy tányér, mely függőlegesen van felfüggesztve, olyan hihetetlen
erősödő hangot, energiát közvetített, hogy az nekem még egy plusz katartikus élményt okozott. Mintha egy hatalmas átlátszó kéz, két egymás mellé rakott tenyér, mint amikor vizet akarunk meríteni, hogy megmossuk az arcunkat nyúlt alám, s emelte meg a lelkemet. Kiemelt a hangtálból, elemelt tőle, ott hagyott, majd a halkulásával ismét alámerültem, s visszatértem a testembe. Ekkor váltam atommá, kis rezgő egységgé. Egyedül voltam, de mégis úgy éreztem, én vagyok minden. És itt kristályosodott ki az, hogy az a kis fény, az a kis csillogó pont én voltam. Láttam magam és mindenhol magam láttam. És mindez a sötétségben lebegő kis szikra volt. Nehéz elmagyarázni. Korábban, ha bárki ilyet mesélt volna, azt gondolom, hogy elment az esze. Pedig ez most az én tapasztalásom, melyeket megpróbálok leírni. Ha valaki átélt már hasonlót, biztosan érteni fog. Azt kívánom, más is éljen át hasonló csodát, mert ez majdhogynem leírhatatlan. Magát az érzést, amit bennem
keltett, nem tudom átadni. Ez egyéni, és megismételhetetlen. Ha szerencsém lesz, akkor ezek az érzelmek minden egyes újraolvasásnál felelevenednek bennem.
Az egész ceremónia számomra úgy tűnt, mintha körülbelül 20 perc lett volna, holott másfél órán át tartott. A végét ugyanaz a három kis ismétlődő hang jelezte, akárcsak a kezdetét. Elhalkult a szentély, s kinyitottam a szemem. A tálban fekszünk. Maria és én. Még mindig egymás kezébe fonódva, mosolyogva nézünk egymásra. Hasztalan lett volna bármi kimondott szó. A szemébe néztem, és úgy éreztem, nem kell
semmit mondania. Tudok mindent. A pillanat örök. Elmentettem magamban. Akárcsak a tekintetét. Tele szeretettel. Beszédes a szeme. Mintha csak megállás nélkül beszélt volna.
Hangok és szavak nélkül éreztem mindent
Évi kérdezte, mit éreztünk, mi zajlott le bennünk. Próbáltam szavakba önteni, de igazán most tudtam ezt megtenni. Kérte írjam le, mert érdekesnek találta, amit akkor mondtam. Ez most megtörtént. Miután kijöttem a tálból, úgy éreztem, muszáj megnéznem a kilátást és a szerelmes pár szobrát, ahogy a Naplementét nézik. Kétszer is vissza kellett emelnem a tekintetem a férfi szoborra, mert ott tudatosult bennem, hogy az a maszk, illetve az a maszkos férfi, akit kétszer is láttam, az Ő volt. Ő, ki a szentélyt létrehozta, ki ezt megálmodta, aki által ez megadatott, s akinek mindig hálás leszek, hogy ezt a csodás élményt a kedvesemmel megtapasztalhattuk. Mindannyiunk karján felállt a szőr, mikor kimondtam, hogy Őt láttam. Ezt plusz pozitív élményként könyvelem el. Ami még egy érdekesség, hogy párom mintha a női alakot vélte volna felfedezni az utazása során, noha Ő sem látta egyiküket sem azelőtt.
Évi! Neked ismét köszönöm ezt a csodás utazást, melynek a vezetője voltál! Olyan érzés volt ez, mintha csak rám írtad volna! Hálás vagyok!
Mindezen történések után megkértem Kedvesem kezét 
IGEN-t mondott ! Köszönöm Kincsem, hogy vagy nekem!
SZERETLEK!
Köszönettel,
Seres Sándor
